Itt most azt kéne írjam, hogy ki is vagyok valójában, igaz?

Legyen a nevem Sophie, amit elég kifinomult francia akcentussal, vagy komor brit hangnemben is ki lehet ejteni. Legyen ez a két nyelv fontos számomra, mert a matekhez nem értek. Legyen az életkorom 17, ami egy kapu a nagykorúság felé. Álljak épp az érettségi kapujában, a családi fészek küszöbén, szárnyaimat próbálgatván, de féljek elindulni. Legyen a lakhelyem egy partiumi kisváros, Debrecentől és Nagyváradtól egyenlő távolságra.

Az élettörténetem nem hosszú, még a nagy Ő sem talált rám és semmi de semmi olyan nem köthető hozzam, aminek az a címkéje, hogy nem mindennapi. Nincs olyan bemutatkozó történetem, amivel szerintem megfognálak téged, olvasó, mint személyiség. Minden napom azzal megy el, hogy segítek másokon: saját problémáimat elásom az ők problémái alá, hátha így az enyémek eltűnnek. Néha felszínre buknak, de sokan csak legyintenek rájuk, felszínesen segítenek, majd drukkolnak hogy minél hamarabb legyek kész arra, hogy nekik segítsek. Félreértés ne essék, jól is teszik, mert jobban szeretek másokon, mint magamon segíteni. Közben építem az utat afelé, aki szeretnék lenni, aki pusztán azzal keresi kenyerét, hogy utazik, több nyelvet beszél, emberekkel épít ki kapcsolatokat. És a legfontosabb: mindig álmodozok valamiről, és sose arról, ami épp kéznél van. Cliché az egész.

 

És hogy miért fogtam neki ennek a blognak?

Van egy pár történetem, amit meg kell osszak veletek, mert sajnálom őket csak elkallódni a néha abszurd agyamban. Talán segítségére leszek egy anyukának, aki nem bír kamasz lányával, vagy épp egy kamasz lánynak, aki ilyen, vagy hasonló problémákkal áll szemben.

És miért pont Girafe Rouge?

Éppenséggel lehetne Chat Rouge is (Piros Macska), de girafe volt már becenevem, a piros pedig számomra elengedhetetlen.