1 651 km. Ezt dobta be a Google Maps ha rákerestem arra, hogy milyen messze lakik tőlem Ő. Ő, aki megnevettet, Ő, aki ámulatba ejt, Ő, akire másfél éve majdnem szüntelen gondolok. Mielőtt még valaki rosszra gondolna, nem holmi netes ismerkedés eredménye, hanem igazi találkozás volt az alapja. Azért manapság ezt picit fontosnak érzem hogy leszögezzem.

Az egyhetes belgiumi szomszédi és sofőri szolgálatai után még senki se gondolta, hogy ez lesz a vége. Neki akkor még volt barátnője, én meg… nos, én elvoltam. Én túl beszari voltam beszélgetésbe kezdeni, mert akkor még csak törtem a franciát (na mert aztán most olyan jól megy…), Ő pedig biztos azt hitte, hogy a salut és az au revoir–on kívül nem terjed a szókincsem. Viszont minden reggel elvitt a csoport találkozóhelyére, hozott át saját kezűleg csinált finomságokat, vagy csak simán átugrott “valamiért”. Egy hét után én hazajöttem, Ő pedig ott maradt. Itthon nem is meséltem Brüsszel és a többi látnivaló gyönyöréről, hanem Róla. A szomszédról. Akinek nagy kocsija van, metált hallgat, eszméletlenül jóképű, és mikor mosolyog, felragyog az ég.

Következő nyáron elkerültük egymást, mivel azon a hétén külföldön volt… De ebből mégis jól jöttünk ki: a kölcsönös sztorizgatásból flört lett, most pedig egymás üzeneteit izgatottan várjuk, szótárral, fordítóval boldogulunk, mégis mindig közös nevezőre jutunk. És nagyokat nevetünk.

Aztán mégse jó. Érettségi után még nem mennék ki hozzá. Ha élesbe nem működne, jöhetnék haza… Nem azért tanultam annyit, hogy feladjam pont ott, ahol az kezdődne amiért ennyit küzdöttem: hogy mehessek egyetemre. De mégis, 3 év az sok. Legalább 3, amit az egyetemnek szánok, aztán nyugodt lélekkel mennék. De fog ez az egész 3 évet tartani?  Vagy nem érdemes ilyen komolyan és előre tervezni? Pedig azt hiszem, szerelmes vagyok… És ezt a fogalmat nagyon régóta nem mondtam ki.