Utóbbi Kolozsvári látogatásomon megengedtem magamnak egy kis sétát is, hogy szokjam a járást és a közeget. A kicsi, szűk utcákon bolyongtam, próbálván nem eltévedni és szemügyre venni az épületek szépségét. Nem volt nyomasztóan meleg, épp kellemes májusi időjárás volt. Figyeltem az embereket, az a arcokat, akikhez történeteket lehet fűzni. Élveztem a város zaját és a nyüzsgését. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy labrador kutyus próbál nem nekem-jönni, de más választása nem nagyon volt. “Buta ember, menjen már arrébb, nem látja, hogy nem férünk?”, gondolhatta magába. Nem szívesen engedtem el a kutyust, míg nem vettem szemügyre a gazdit, aki aranyos mosolyával azonnal elkápráztatott.

Visszamosolyogtam, majd kutyust elengedtem, így gazdit is. Arra a rövid pillantásra mintha kicsit megállt volna az idő. Természetemhez híven analizálni kezdtem gazdit, aki a 20-as évei közepén járhat, ruházatából ítélve nem aktakukac, kicsit lazább állása lehet, mivel borostája is volt. Mivel péntek délben volt ez az egész, elég rugalmas munkaideje lehet, de van saját lakása/albérlete, mert kutyus is van a képben. Első ránézésre ennyit tudtam kikövetkeztetni.

Nekem teljesen elment az eszem? Ritka az a spontaneitás, amit ne analizálnék agyon, amit ne bonyolítanék túl, vagy amin ne izgulnám magam halálra. De nem tehetek róla. Legalább azóta is eszembe jár, szinte szüntelenül, gazdi.